Egyik este a héven indulásra várva jobbra előttem ült egy srác mindkét lábát feltéve a szemközti ülésre, közben melegszendvicset evett. Balra előttem két nő ült. Az egyik nő így szólt a srácnak keményen: Azonnal vedd le a lábad! A srác nyugodtan ette tovább, talán a vacsoráját. Vedd le a lábad, ott mások ülnek! - szólt rá újra a nő. A srác nem tette meg. O.K! Szólok az őröknek! - állt fel a nő és a hév ajtajából kikiabált: Zoli, gyere kérlek, mert van itt egy fiatalember, aki rongálja a BKV tulajdonát! Addig a másik nő a srácnak: Ha levetted volna a lábad, akkor nem lett volna gond!

Megjelent két kétajtós szekrény, az egyik kedvesen így szólt: Megkérhetem, hogy vegye le a lábát az ülésről! A srác megtette. Látszólag nyugi volt, a két őr elvonult, aztán a srác elkezdett puffogni, valamit káromkodott is. Az őrök visszafordultak. Valami gond van? Talán be kellene tartani az utazási szabályokat, nem? - mondták neki. A srác makogott valamit.

Aztán mielőtt elindult a hév, a srác leszállt, a két nő pedig nyugodtan utazhatott. Később az egyik megállónál felszállt egy nő a kutyájával, pont annál az ajtónál, ahonnan a srác korábban leszállt. A két nőnek megtetszett a kutya. Szóba elegyedtek a kutya gazdájával, megtudták hová szoktak futni járni, mennyi idős Zsemle és hogy még fiatal, ezért kordában kell tartani, mert így póráz nélkül elszökik. A nők felváltva simogatták. Aztán mindenki leszállt, én pedig elraktároztam magamban a látottakat.

Lehet, hogy ezért tartunk itt? Nem mondom, hogy nem jogos a sérelem, hogy ne tegye fel a lábát valaki oda, ahol egyébként ülni szokás. De, ha a srácot – aki ugyanolyan kemény csatákat vív, mint bármelyikünk – szépen megkérték volna, hogy vegye le a lábát az ülésről, megtette volna, mert a jóindulat benne volt. Leszállás előtt ugyanis egy néninek a bevásárlókocsiját segítette át az elakadt ülésen.

Miért gondoljuk azt, hogy egy kutya kedvesebb szavakat érdemel, mint saját embertársunk? Miért csak illúzió, hogy jóindulattal forduljunk a másikhoz? Az utazási szabályokban az is benne van, hogy kutyát pórázon, szájkosárral kell szállítani. A gazdi mindkettőt mellőzte, ő sokkal jobban megszegte az utazási szabályokat, mint a srác. A két nőnek persze ez fel sem tűnt, hiszen a lényeg nem azon volt, hogy az ülés tönkremegy-e vagy sem, hanem, hogy megmutassák, mások erejét is igénybe véve, hogy megtörhetnek valakit, aki nem fogad szót nekik. Arról már nem is beszélve, hogy ugyan együtt utazott a két nő, de mindig mással voltak elfoglalva, szinte ki voltak éhezve a környezetükre. Az a kutya lehetett volna egy véreb is, aki már több embert megharapott, de ezt ki sem nézték belőle. Ellenben a srácról minden rosszat feltételeztek, oly annyira, hogy a lelkük nem nyugodhatott addig, amíg a lába nem éri a földet.

Bevallom, rossz érzés volt végignézni mindezt, de tanulságos is!
Azt mondják, az embert az különbözteti meg az állattól, hogy tud gondolkodni és beszélni. Miért nem arra használjuk ezeket az eszközöket akkor, hogy tényleg különbek legyünk? Mert visszagondolva én csak két vicsorogva ugató kutyát láttam, akik ráadásul éhesek voltak és bizony haraptak.

„Embernek lenni nehéz, de másnak lenni nem érdemes.” /Albert Schweitzer/