Szent Iván éjszakája volt, amit az tett különlegessé, hogy ez volt az év legrövidebb éjszakája. Számomra viszont semmiben sem különbözött a többitől. Most is egyedül ültem itthon, akár a hosszabb estéken. De nem mehet ez így tovább! – csattantam fel. Csinálnom kell valamit, különben úgy járok, mint Bridget Jones a vörösbor társaságában.  Ki akartam mozdulni és reméltem, hogy majd a barátnők segítségemre lesznek. Ha-ha, jó próbálkozás volt. A barátnők sajnos épp nem értek rám. Azt mondták, elfoglaltak: gyerekprogram, szerető, énidő. Megértettem, hogy most nem én vagyok a legfontosabb. Nekik.  Úgy tűnt, magammal kell beérnem. Micsoda társaság! Eldöntöttem, nyakamba veszem a várost. Budapestet, amely annyi csodát rejt. Születésem óta itt élek, de igazából nem sok mindent tudok a helyről. Néha felfedező utakra indultam, hogy jobban megismerjem, és szerettem a kis történeteket, amelyek szembe jöttek velem egy-egy városrészen. De vajon tartogathat-e még az éjszakára nekem valamit? Reméltem, hogy hamarosan választ kapok a kérdésemre.

Elindultam a pesti éjszakába, de rövid idő alatt rá kellett döbbennem, hogy ez a fajta mulatság ma este valahogy nem nekem való. Túl nagy volt a nyüzsgés. Mintha nem is éjszaka lett volna. Azon tűnődtem, hogy az emberek itt egyáltalán nem alszanak? Úgy rohangáltak a városban, mint a mérgezett egerek és közben egymást fertőzték. De nekem valami egészen másra volt szükségem, leginkább nyugalomra. Megpróbáltam kijutni ebből a zajból, mert még a saját gondolataimat sem hallottam. Körbenéztem és részeg embereket láttam mindenfelé, akik valószínűleg másnap arra sem fognak emlékezni, kivel is csókolóztak a 6-os villamoson. Egyikük azt üvöltötte egy üveggel a kezében: Ez ám az élet! Vajon józanul is így fogod majd gondolni? – kérdeztem magamban. Vagy ez is csak egy színjáték? Holnaptól visszatér a pöpec irodájába és az élére vasalt nadrágjában feszítve adja a világ tudtára, hogy tökéletes életet él. Hétvégén pedig, amikor senki sem látja, kiereszti a gőzt, a szórakozásba fojtja mindazt, ami a hét során a nagyszerű életéből kimaradt. A kontroll teljes hiányát tapasztaltam néhányuknál és csak reméltem, hogy az éjszakára szervezett tűzugrásokon nem fognak részt venni. A villamoson különböző feliratok hirdették, hogy mit ne tegyen az ember, ami mások megzavarására alkalmas. De azt sehol sem láttam, hogy a nyilvános bujálkodás is ebbe a kategóriába tartozik. Pedig jól láthatóan a szerelmesekre, vagy inkább erre az alkalomra összejött párokra is duplán hatott ez az éjszaka.  Túl kell ezt élnem valahogy! – őrjöngtem belül. És hogy véget vessek a számomra rémálommá vált estének, a következő megállónál leszálltam. Meglepően tapasztaltam, hogy átkeveredtem Budára. A jó öreg Buda. Ó, itt annyira más volt minden! Még a levegő is nosztalgikus hangulatot árasztott. Mindig, amikor Budán jártam, olyan érzésem volt, mintha egy időutazáson vettem volna részt. Itt a történelem kapukat nyit és az utcák egyszerűen csak mesélnek. Elindultam a kedvenc helyemre, bár éjszaka még sosem jártam arra. Eljutottam egy meredek kis utcához, ahol lépcsősor vezetett felfelé és macskakő kopogott a talpam alatt. Itt biztos nem tudnék a múlt héten vett körömcipőmben végigsétálni! – morfondíroztam. Vagy, ha mégis, bizonyára mindenkit felébresztenék ebbéli ténykedésemmel, mert itt bizony csend volt. Néma csend, ami rendkívüli módon megnyugtatott. Elég szűkre szabták az utcát. A házak ablakaiból át lehetett látni a szemközti életekbe. Mit mondhatnék? Nem szeretnék így élni! Félni attól, hátha meglát valaki, amikor épp öltözködöm, vagy eszem a müzlimet, de sétálgatásra nagyon jó kis helynek bizonyult. Az embereknek melegük lehetett, hiszen az ablakok mindenhol nyitva voltak. Persze rácsokkal védték magukat, nehogy éjszakára vendégük akadjon, de legalább így nem féltem annyira. Ha segítségért kiabálnék, valaki biztosan meghallaná! - gondoltam. A lépcsősor végén megint egy hagyományos utcai kép várt volna rám, ami elég unalmas estét helyezett kilátásba. De nem volt hozzá kedvem. Inkább elidőztem itt, a múltban egy kicsit. Reméltem, hogy senki sem jár ilyenkor erre. Leültem egy lépcső kövére és néztem a budapesti fényeket. Ilyen is lehet a város? – tűnődtem. Nyugodt és halk, mint a vadász az erdőben, amikor a célpontját beméri. De valami megzavarta a csendet. Mi ez a zizegés? – kissé megrémültem, aztán az egyik kapualjból előbukkant ő. A fekete macska, aki erre az estére magányom falait áttörte. A lábamhoz dörgölődött, megsimogattam a hátát és hallottam, ahogy dorombol. Jó érzés volt, hogy végre valaki díjazta az érintésem. Egy simogatás régóta hiányzott az életemből és csak most döbbentem rá, hogy mennyire. Ezek a macskák tudnak valamit. Ha kell, eljátsszák a hízelgőt, hogy megszerezzék maguknak, amit akarnak. Ugyanakkor nem megalkuvók, ha már nem tetszik nekik, amit nyújtasz, egyszerűen tovább állnak.

A macska leült mellém a kőre és rám nézett. Mintha mondani akart volna valamit, épp csak a szája nem mozgott. Egy pici nyávogást kiadott magából, bizonyára azt hitte, akad nálam pár falat. De csalódást kellett okoznom, macskaeledellel erre az estére nem készültem. Gondoltam, talán e nélkül is megérthetjük egymást. Úgy beszéltem az ő nyelvén, hogy elképzeltem mit mondana.  

A macska lefeküdt a kőre összegömbölyödve, mint egy kis labda, és közben dorombolt. Jó volt megfigyelni egy élőlényt mellettem. De most miért alszol? – förmedtem rá. Nem azért jöttél, hogy beszéljünk? – kérdeztem tőle és kissé megdöbbentem magamon, hogy egy macskához intézem szavaim. Bizonyára azt szeretnéd, ha én beszélnék! – mondtam neki. Jól van, elmondom, mi nyomja a lelkem, de ígérd meg, hogy senkinek sem adod tovább! – kérleltem kedvesen. A macska kinyitotta a szemét és újra lehunyta. Olyan volt, mintha ezzel jelezte volna, hogy érti a kérést. És ekkor megnyíltam. Ömlött ki belőlem, aminek talán már rég ki kellett volna jönnie, csak mindig elfojtottam magamban, vagy nem volt megfelelő fóruma annak, amit mesélni tudnék. Feltörtek a fájó emlékek, kedvem lett volna sírni. Mégis hol rontottam el az életemet? – fakadtam ki úgy, hogy még az alvó macska is megrezzent mellettem. Mennyire jó neked – fordultam felé – neked nem kell ilyeneken aggódnod. Csak éled az életedet, szabadon és nem törődsz azzal, hogy éppen melyik felfedezett hibádat javítsd ki. Nem dolgozol folyton magadon. Neked aztán lehet önbizalmad! De könnyű annak, aki folyton talpra esik. Szerintem nem is tudod, milyen padlón lenni. Bár bevallom, ahányszor odakerültem, eddig mindig felálltam, ami sokkal nehezebb volt, mint elesni. Az csak egy pillanat műve, de ami utána következik, az a lényeg. Alulról szemlélni a világot nem olyan jó, de mindig rájössz közben valamire. Lentről valahogy az eget is tisztábbnak látod. Mint egy üres papírt, amely azt jelképezi, hogy tessék lapozni, van lehetőség újrakezdeni, újraírni ezt a történetet. Azt mondják, a macskáknak hét életük van. Akkor nekünk, embereknek sokkal több. Minden nap lehetőséget ad arra, hogy valamit másképp csináljunk, ami például nem működik, vagy rosszul működik, azt kijavíthatjuk, vagy lezárhatjuk. Csak az a lényeg, hogy felismerjük, hogy ennek nem kell életünk végéig így lennie.

Szerintem az élet egy ki nevet a végén játék, a szerelem pedig csak egy lépés benne. Jönnek-mennek a bábuk, van, akit kiütnek, van, aki eléri a célt, de mindig rajtunk múlik, mennyit dobunk és merre megyünk a táblán. Akivel kell, találkozunk, mint az életben is. Te voltál már szerelmes? – kérdeztem a macskától. Tudod mi az az elsöprő érzés, ami elemi erővel lecsap rád és képes elmozdítani az utadról is? Hónapokig, évekig tud foglyul ejteni, és hiszel benne még akkor is, ha a másik csak fájdalmat okoz neked. Csakhogy ez egy idő után felemészt, és észreveszed, hogy semmi mással nem foglalkozol csak az érzéssel, ami benned van, és azzal, akihez köthető. Közben pedig elfeledkezel magadról és az álmaidról. Elveszel önmagad számára, sőt a körülötted lévő emberek számára is, akik nem így ismertek. A szerelem egy jó dolog és építenie kell az embert, nem rombolnia. Miért teszik mégis sokan azt a szerelem zászlaja alatt, hogy bántják egymást? Vagy éppen játszanak a másik érzéseivel, mert ahhoz van kedvük? Pedig mennyire egyszerű dolgunk van! Hiszen nekünk megadatott a kommunikáció lehetősége. Csak beszélnünk kellene egymással. Elmondani a másiknak, mik a vágyaink, és ha ezeket a vágyakat tudjuk, akkor már közelebb kerültünk ahhoz, hogy megismerjük egymást. Lehet, hogy a másik álmai teljesen ellentétesek a miénkkel és akkor azon kell dolgoznunk, hogy közelebb hozzuk ezeket egymáshoz. Vagy, ha nem tudunk közelíteni, akkor engedjük el egymást. De ha meg sem próbáljuk kijavítani azt, ami elromlott és legfőképp nem ismerjük ezt fel, akkor nem mondhatjuk azt, hogy mi mindent megtettünk ezért a kapcsolatért, és mégis vége lett. Egy kapcsolat kétszereplős, és mindkét főhősön múlik az, hogyan alakul. Ebből a szempontból is jobban álltok ti az embernél. Bennetek nem okoz lelki törést, ha megcsalnak, vagy elhagynak titeket. Hidd el, hogy minden ember csak arra vágyik, hogy valaki szeresse. Én viszont arra is, hogy szerethessek. Mert, ha ez a kettő együtt megadatna, akkor a fekete-fehér kép hirtelen színessé válna. Egy kapcsolat arról szól, hogy együtt festünk életünk vásznára és olyan színessé varázsoljuk, hogy mindenki megtalálja benne a szépet. Csak sajnos a valóság nem ilyen! Szeretjük egymás ecsetvonásait kijavítani, esetleg letörölni, miközben a magunk hibáit észre sem vesszük. Miért nem tudjuk csodálni a másikban is ott lakozó művészt?

Bevallom, én is sok hibát követtem már el. Sokszor irányítottam nemcsak a magam, de mások életét is. Azt hittem, azzal teszek jót a másiknak, hogy megkímélem attól, hogy hibázzon. Aztán rájöttem, hogy a hibák igenis fontosak. Mert ezek tanítanak meg mindenre, amire szükséged van az életben. Ha sohasem hibázol, vagy nem ismered fel, hogy hibáztál, akkor nem fogod érteni a világot sem. Csak hang nélkül hápogni fogsz, és azt kérdezed majd, mi a fene folyik itt? A hibák új ösvényeket vágnak, ha nem megy az egyik irányba, akkor meg kell próbálni másfelé. De annak nincs semmi értelme, hogy ugyanazt az utat százszor is megjárd, mert nemcsak ez az egy út van! A legtöbb ember fél rálépni az ismeretlenre, arra, ahol még nincsenek kitaposott ösvények, ahol nem követheti mások lábnyomát. Benne van a félelem, hogy mi lesz akkor, ha majd egyedül marad, és csak magára számíthat.  Pedig néha ez a legjobb döntés! Nekem nincsenek hátsó szándékaim magammal szemben. Nem akarok magamnak rosszat, csak jót. Akkor miért félnék attól, hogy magammal legyek? Azzal a személlyel, akit másoknak végül is odaadok. Az egyedüllét segít rámutatni arra, kik is vagyunk valójában. Senki sem tudja ezt magáról, mert mindannyian álarcot hordunk.  Már annyi álarcunk van, hogy az igazi arcunkat egyszerűen nem találjuk. Néha én is szeretnék más lenni, például egy kő a tenger fenekén, vagy itt az úton a macskakövek közé beépítve, mert az időtálló. A legtöbb ember egy buborék, amit ha felfújnak egy ideig szép, aztán mikor kipukkad, nem marad belőle semmi. A buborékok félnek attól, hogyha mások lennének, nem szeretnék őket. Akik pedig nem azok, arra vágynak, hogy buborékok legyenek. De miért akar mindenki más lenni, mint ami? Ebből fakad az is, hogy mások miért nem fogadnak el bennünket. Mit is jelentene az, hogy elfogadjuk a másikat olyannak, amilyen és nem mondjuk folyton, hogy más is lehetne? Azt, hogy képessé váltunk arra, hogy a szürke, gomolygó felhőket fehérre fessük és ne engedjük be az életünkbe a felesleges viharokat.

Biztos elment az eszem! – hasadt ki belőlem. Itt ülök az éjszaka közepén egy csendes utcában, egy lépcső kövén és egy macskához beszélek! Tudtad, hogy ma van az év legrövidebb éjszakája? – és megsimogattam a macskát, hátha vet végre egy pillantást rám. A nyári napforduló annyit jelent, hogy innentől kezdve rövidebbek lesznek a nappalok és hosszabbak az éjszakák, egészen a téli napfordulóig, amikor ez megfordul. Micsoda körforgás! Azt hiszem, az élet is valahogy így működik. Vannak olyan időszakok, amikor több fény van benne, és olyanok is, amikor a sötétből jut több. És vajon tehetünk ezért valamit? Persze! Az éjszakai égbolt sem teljesen sötét, ott vannak a csillagok, amelyek megvilágítják. Nekünk is van lehetőségünk a több fényt elérni, csak meg kell keresnünk a csillagainkat. És amikor megtaláltuk azokat, azt is észre fogjuk venni, hogy az éjszakát lassan felváltja a reggel, és feljön a nap, ami mindent beragyog és ezzel mindent újrakezdhetünk.

Azt hiszem, túl sokat beszéltem! – fejeztem volna be a mondandómat, amikor hirtelen zajt hallottam. Hátra fordultam és éreztem, hogy van ott valaki. Az utca és a lépcsősor felfelé kanyarodott, így nem láttam ki rejtőzködik ott. Felálltam, a macska is felébredt mellettem és odébb állt. De megpróbáltam kideríteni a rejtélyt. Ki van ott? – kérdeztem. És pár pillanat múlva, egy srác bukkant elő a kanyarból. Fejét lefelé hajtotta, amitől kissé megijedtem, már-már azt hittem bántani akar, de aztán halkan megszólalt.

- Ne haragudj! – mondta. Én csak erre sétáltam és meghallottam, ahogy beszél valaki. Először azt hittem, segítségre van valakinek szüksége, vagy egy részeg próbál hazajutni, de ahogy egyre közelebb kerültem az ismeretlen hanghoz, megtetszett a mondanivalója, és itt ragadtam.

- És mégis mióta hallgatózol itt észrevétlenül? – kérdeztem az idegent.

- Elég régóta ahhoz, hogy halljam azokat a dolgokat, amiért nagyon hálás vagyok neked.

- Ezt nem értem!

- Összevesztem a barátnőmmel és eljöttem otthonról, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejem, illetve elgondolkodjak a kapcsolatunkon. A séta közben idekeveredtem. Tudom, hogy nem szép dolog kihallgatni másokat, de kérlek, ne haragudj rám! Azt hiszem, hogy te megadtad nekem a választ a kérdéseimre. Igazad van! Mindig van esély újrakezdeni és javítani a dolgokon. Éppen ezért most hazamegyek, tisztázni fogom a félreértést, és bocsánatot kérek a barátnőmtől.

- Igazából haragudnom kellene rád, de nem tudok. Legalább te megpróbálod helyrehozni, amit esetleg elrontottál. – mondtam megértő hangon.

- Bárcsak mindenki, akinek egy kis segítségre van szüksége, hallhatna téged! Viszont kérnék tőled valamit. Ne akarj, kő lenni! A kő nemcsak maradandó, de kemény is. A tenger fenekén pedig senki sem látja és itt a macskakövek között beépítve is csak fényesre tapossák. A te lelked egyáltalán nem ilyen, ne zárd be egy megtörhetetlen burokba. Bár nem ismerlek, de remélem, hogy hamarosan te is rátalálsz majd arra, aki elfogad olyannak, amilyen vagy!

- Köszönöm! – mondtam végül és mindketten elbúcsúztunk egymástól.

Elindultam hazafelé a macskaköves úton. Pár lépcsőfokkal lejjebb visszanéztem az útra és ekkor vettem észre, hogy az egyik kapualjban egy kőből faragott macskaszobor ült. „Ne akarj, kő lenni!” – visszhangoztak a fejemben a srác szavai és boldogan konstatáltam, hogy ez egy igen különös éjszaka volt.

Írta: Reider-Tabáni Erzsébet

Fotó: internet