Panni kinézett az ablakon és látta, hogy esik a hó. Nagyon megörült neki és rohant a szüleihez elújságolni, hogy mit látott.

- Anya, apa, képzeljétek, esik a hó!

- Ez sem marad meg sokáig! – mondta legyintve az apukája.

- De én szeretnék szánkózni! – jelentette ki Panni.

- Majd, ha lesz annyi hó, hogy le tudj csúszni a dombon, akkor elmegyünk. De ha csak így pilleg, akkor nem! – mondta apukája határozottan.

- De miért nem esik gyorsabban? – kérdezte Panni.

- Ennek is meg van a varázsa! És mert egykor ez egy hópihe álma volt! – mondta anyukája.

- Egy hópihe álma? Hogy lehet az? – kérdezte kíváncsian Panni.

- Ha szeretnéd tudni, elmesélhetem.

- Igen, szeretném, nagyon szeretném anya! – lelkendezett Panni.

- Akkor figyelj csendesen!

Tél volt és az előző este rózsaszínben pompázó égbolt már előre jelezte a hópelyhek érkezését. Egy, kettő, három és még sok ezer darab kezdett el hullni az égből. Ha most felnézel te is az égre, láthatod, hogy nagyon messziről jönnek, de mégis ideérnek, hogy fehérré varázsolják az erdőt, mezőt, tájat.

A hópihéknek nagyon rövid életük van. Megszületnek és pár perc alatt felcseperednek, hogy utána lehulljanak ide a földre, hozzánk. A hópihék között élt egy Pille nevű hópehely. Pille is készült a hullásra. Ült a felhő szélén, lábát lógatta és nézte a többieket, ahogy sorban állnak és gyorsan, egymásutánban, végtelenül egyhangúan vetik le magukat a tájra, és végül a földet érésben sem lelnek örömet. Tudta, hogy neki is be kell állnia majd az egyik sorba és ugrania kell, de azon gondolkodott, hogyan tudná mégis másképp csinálni, mint a többi hópihe. Néhányan fellökték egymást a nagy rohanásban és Pille nem értette, miért kell ennek így lennie? Bárcsak eshetnénk lassabban! Szeretném megcsodálni a tájat, megnézni a helyet, ahová érkezem és az embereket is, akik várnak rám odalent! – kívánta magában Pille. A többiek furcsán néztek rá. Miféle hópehely az, aki így ábrándozik?

- Nekünk csak az a dolgunk, hogy leessünk, erre születtünk! – mondta neki az egyik hópihe és hiába próbálta őt Pille meggyőzni, hogy másképp is lehetne, nem tudta.

- Vehetnénk példát a falevelektől, akik könnyedén, lassan engedik el az ágat, aztán lehullnak a hideg földre, de mégis ott hagyják egy részüket mindörökre. – magyarázta Pille a többieknek.

- Te csak egy hópihe vagy! Mégis mit akarsz? Megváltani a világot? – nevetett egy másik hópehely. Nézz körül, mekkora része vagy ennek az egésznek? Semekkora! – és már futott is a sorába.

- Ez nem igaz! Mi részei vagyunk egy nagy dolognak! – kiabált utána Pille.

- Álmodozz csak tovább, de te is ugyanúgy elolvadsz majd, mint én és ezen nem tudsz változtatni! – szólt ki a sorból egy másik hópihe.

Pille szomorú lett. Úgy érezte senki sem érti meg. Aztán megkapta a parancsot, hogy a következő csoporttal ő is ugrani fog. Elsétált a sor végére, de még volt ideje arra, hogy megfigyelje azt, ami körülötte zajlik. A hópihék sok sikert kívántak egymásnak a földet éréshez, volt, aki figyelmeztette a többieket, hogy a szélirány megfordulhat és más csapatokhoz is sodródhatnak, de egyik sem beszélt arról, hogy ez az ugrás, igazából az egész életük, amely egy csodálatos utazás lesz.

Elérkezett Pille ugrásának pillanata. Pille becsukta a szemét és ezt mondta:

Sokan várnak rám odalent, hogy része legyek annak, amely gondosan betakarja a tájat. Aztán letaposnak és elmúlik a tél is, de az élethez, mely újra és újra a talpak alatt ébred, tudom, hogy kellek én is!

És Pille kinyitotta a szemét, mert látni szeretett volna minden egyes pillanatot az utazásból és elindult. De alig zuhant pár másodpercet, amikor történt valami. Egyszer csak megálltak a hópihék a levegőben és mindegyik csodálkozva nézett körül. Egy fényes csillag jelent meg az égen, amely így szólt hozzájuk:

Kedves kis hópelyhek! A karácsony csillaga vagyok. Van köztetek egy hópihe, akinek most a kívánságát jöttem teljesíteni. Ne siessetek úgy, hadd legyen öröm mindenkinek az, hogy ti vagytok! Akik majd felnéznek az égre, csodálkozni fognak, hogy milyen gyönyörű a hópihék lassú tánca, mely közben ti is megkereshetitek azt a helyet, ahová szeretnétek érkezni.

És azóta létezik hószállingózás, amikor kicsit lelassulnak a hópihék, hogy mi is észrevegyük őket.

Panni, ha kinézel az ablakon és megfigyeled a hópelyhek táncát, akkor láthatod, hogy úgy esnek, mintha ejtőernyővel ugrottak volna ki egy felhőrepülőből és szépen lassan érkeznek oda, ahol a többi hópihe is várja őket, hogy piheségüket feladva egy nagy takaró észrevétlen szálöltésévé válhassanak. Ha kinyújtod a kezedet, el is kaphatsz egyet és akkor tudni fogod, hogy ez a hópehely az életét arra szánta, hogy örömet szerezzen neked azzal, hogy megcsodálhasd.

Mese meghallgatásához kattints ide.

 Írta és rajzolta: Tabáni Erzsébet

Az emberek nyüzsgő világától távol, ott, ahol az óceán égszínkék és a lenyugvó nap sugarai csillámló aranyfényt festenek a víztükörre, volt egy aprócska sziget. A szigetet homok vette körül és csupán egyetlen hegy magasodott rajta. De bármennyire is vonzó volt a szemnek a kicsi sziget, még az élőlények is messze elkerülték. Kristálytiszta vizében nem úszkáltak halak, partjainál nem hevertek kagylók és még a madarak sem raktak fészket a fákon.

Egyszer azonban egy vándormadár tévedt a vidékre, aki nagyon elfáradt a hosszú útja során és kénytelen volt megpihenni a szigeten. A madár leszállt a parton és mélységes szomorúság költözött a szívébe. Nem értette, mi történhetett, hiszen az előbb még boldogan repült új otthona felé, most pedig ereje sem volt ahhoz, hogy felszálljon. Miközben bánatosan sétált a parton, hangokat hallott mindenhonnan, de nem látott senkit, akitől származhatott volna. Kis idő elteltével feltűnt egy lány, aki nehéz vödröket cipelt a vállán, amelyek tartalmát az óceánba öntötte.

A madár odarepült a lányhoz és megkérdezte tőle, hogy mi ez a hely, ahol leszállt és miért érzi magát itt ennyire nyugtalanul?

A lány elmesélte, hogy a szigeten magasodó hegy tetején él magányosan. A hegy belsejében pedig egy különös forrás ered, amelyet az emberek fájdalma táplál. És ő naphosszat azon dolgozik, hogy az fájdalmakból született könnycseppeket összegyűjti és vödrökben hordja el. Némelyik vödör nagyon nehéz, mert a könnycseppek, amelyek benne vannak, olyan emberektől származnak, akik nagyon nagy szomorúságot éltek át. A lány soha sem tud pihenni, hiszen az emberek mindig szomorkodnak valami miatt, és ha sírnak, akkor bizony a vödrök gyorsan megtelnek. Ezeket aztán a vállára veszi és a hegyről egészen a nagy vízig cipeli, ahol a többi szomorú könnycsepp is lakik. Ezért hívják ezt a helyet a Könnyek óceánjának.

• És miért csinálod ezt? - értetlenkedett a madár.
• Mert senki más nem csinálja, és ha én sem tenném, akkor az emberek folyton csak sírnának, hiszen ha minden könnycseppjük ott maradna fent a hegyen, sohasem találnának vigaszt. - válaszolta a lány.

Ugyanis a víz elviszi a bánatot, és amikor a könnycseppek összekeverednek a napfényben fürdőző, energiával telt vidám vízcseppekkel, hátrahagyva szomorú környezetüket, meghozzák gazdájuk számára a vigaszt is. Mindegyik bánat nehéz, és idő kell ahhoz, hogy újra örömmé és vidámsággá változzon.

• De miért van ez a szomorúság a szívemen és milyen hangok gyötörnek szüntelenül? - kíváncsiskodott tovább a madár.
• Tudod kismadár, minden könnycsepp tárolja gazdája bánatát. A madarak és a halak pedig hallják, hogy a könnycseppek miről mesélnek. Fájdalmakról, csalódásokról, veszteségekről. Ezt hallod te is és ezért vagy olyan szomorú.

A lánynak még sohasem volt társasága, így nem tudta mit is kezdjen a madárral. Csak folytatta tovább a munkáját. Visszatért a hegyre és a madár vele tartott. A madár látta a forrást és a sok-sok vödör könnycseppet, amit még a lánynak el kell cipelnie. Közben pedig a nap is a végéhez közeledett. Csodálatos színek kíséretében nyugovóra tért.

A madár összekuporodott egy kisebb fedett helyen, hátha így nem hallja meg a könnyek szavát, de hiába, a fájdalmak suttogása erősebbnek bizonyult. A madár nem aludt az éjszaka, csak nézte, ahogy a lány csendben teszi a dolgát. Nem győzte csodálni, hogyan bírja ezt egyedül és elhatározta, hogy itt marad vele. Segíteni szeretne, hogy a lány ne egyedül cipelje ezt a terhet.

Pirkadatkor beszélt is a lánnyal, de a lány elutasító volt.

• Nem maradhatsz itt csak azért, hogy nekem segíts! Vissza kell menned oda, ahová tartozol! - mondta a lány.
• De nem tudnálak itt hagyni! - válaszolta a madár.
• Kedves kismadár! Ne aggódj miattam! Hidd el, csak annyi teher nehezedik rám, amennyit elbírok. Nekem az a feladat jutott, hogy segítsek vigaszt találni az embereknek. Rád viszont bizonyára más sors vár. Menj, és keresd meg!

A madár nem vitatkozott a lánnyal, inkább beletörődött abba, hogy mennie kell. Megegyeztek, hogy a következő vödör kiöntésénél elbúcsúznak egymástól. Amikor elérkezett a pillanat, a madár felrepült a magasba, a lány pedig hosszan nézte, ahogy a kismadár minél távolabb száll, míg végül eltűnik a horizonton. A lány így búcsúzott tőle:

Drága kismadár!

Repülj hát, vissza se jöjj!

Ne búsulj miattam,

Mert a bánat újabb könnyeket sző!

Inkább légy vidám,

És szállj szabadon!

Bánat helyett,

Öröm kísérjen utadon!

Írta és illusztrálta: Tabáni Erzsébet

Hazatérés

Megint esik és minden olyan szürke. Csak állok a kapualjban és nézem, ahogy az eső bekopogtat az ablakokon. Családokhoz, emberekhez, életekhez akar tartozni, de senki sem gondolja úgy, hogy be kellene engednie. Sőt az utcán sem látok senkit, aki szívesen találkozna akár egyetlen egy cseppjével is. Sötét kabátos, esernyős alakok mászkálnak a vizes úton és igyekeznek mindent megtenni azért, hogy megvédjék magukat az égi áldástól.

A lámpák párában pislákoló fényei az utca kövén visszatükröződnek. Az óriásira duzzadt tócsák pedig csak várják rendületlenül, hogy egy elven gyerek, vagy egy autó kereke felfedezést tegyen bennük. Nekem úgy tűnik, hogy a tócsákat nem szeretik az emberek. Kikerülik azokat, mint a bűzös fedélnélkülit, aki kéregetve jön velük szembe. Milyen kár értük, pedig csak a tájon esett lyukakat foltozzák.

Az esővel nincs könnyű dolgunk, mert nem válogat. Ugyanúgy esik mindenkire, királyra és koldusra egyaránt. Mégis mindkettő, ha teheti, elmenekül előle. Mert ilyen az eső. Nem kérdez meg senkit, hogy mikor jöhet, és meddig maradhat. Esik, ahogy kedve tartja, hiszen ez a dolga. Életet ad, táplál és elvesz. Szebbé teheti a napot azzal, hogy otthon maradásra int, de el is szomoríthatja, ha fontos elfoglaltságainknak tesz keresztbe. Befolyásol mindent, a hangulatunkat, a közlekedést, a terményt, a folyók áradását, de még a cipőválasztásunkat is. Ha kevés van belőle, imádkozunk, hogy több legyen, ha pedig sok esik, azt szeretnénk, hogy abbamaradjon.

Azonban az nem vitatható, hogy minden cseppje számít. Talán a legfontosabb dolga az esőnek, hogy megtisztítson. Utakat a portól, fákat gyenge leveleiktől, házakat roskatag tetőiktől. Fellazít burkolatot, földet, szigetelést. Sőt évszázados kemény munkával, köveket csiszol meg. Van benne spiritusz. Így mutat rá gyengeségeinkre. Kimossa az életek szennyét, és ugyanazzal, amivel sarat hoz, el is viszi, hogy tiszta lappal léphessünk tovább.

Még mindig a kapualjban állok, csak gondolataim gördülnek tovább egyre nagyobb ütemben. Közben hallgatom az eső szüntelen kopogását és leszek oly jó hozzá, hogy beengedem magamhoz. Kiállok a kapualjból és hagyom, hogy hulljon rám. Arcom az ég felé tartom, találkozik egy esőcseppel.  Aztán még eggyel és még eggyel, így tovább, mígnem teljesen elborítja az arcom. Engedem, hogy befolyjon a víz a repedéseimbe, karcaimba, életembe. Hogy letisztítsa a port, lemossa a rárakódott felesleges kérgeket és mindazt, ami nem tartozik már hozzám. Jól esik. Lassan kinyitom a szemem és észreveszem, hogy minden megváltozott körülöttem.

Hirtelen rálelek az eddig észrevétlenül megbújó színekre. Egy sárga kalapra egy férfi fején, egy zöld szoknyára, mely kikandikál egy női kabát alól. Egy piros esernyőre, amelyet egy kislány tart kezében és elképzelem, ahogy a kalap, a szoknya és az esernyő táncra kelnek az esőben. A lámpák már nem pislákolnak, hanem ragyognak, aranyfényben csillámló utat varázsolnak elém. Kedvem támad végig menni rajta.  Semmi nem tart vissza, így elindulok. Érzem, hogy csurom vizes vagyok, de nem érdekel, mert közben mást is érzek. A szabadság tiszta illatát.

Eddig oly szürke volt minden. De mintha megváltozott volna a világ, pedig csak én változtam meg belül.  Rájöttem, hogy az ilyen szürke napokon kell a legjobban keresni a fényeket. Meglátni a színeket a sötétben, meghallani a madárcsicsergést a városi zsivajban, megszámolni a faágon csüngő esőcseppeket és megérezni a bőrünkön, ha ránk hullik. Lélegezni nagyokat ebből az apró vízcseppbe zárt, elvarázsolt világból. Igazán lélegezni. Mert ekkor felsóhajt a lelkünk: Éppen ideje volt már, hogy hazatérj!

 Írta és illusztrálta: Tabáni Erzsébet

Egy nyári napon készült fotó és mondanivalója számomra

Sosem tudhatjuk ki, mennyi terhet bír el, illetve jelenleg mennyit cipel. Lehet, hogy egy nálunk kisebbnek sokkal nagyobb gondokkal kell megküzdenie, mégsem panaszkodik, és ő ettől lesz óriás. Mert a lélek nagysága abban áll, hogy felülkerekedik a gondokon, testnek és elmének ellent mondva, hogy akkor is csináljuk tovább, amikor nagyon nehéz. A lélek ad gerincet, tartást. Mert eljön az a nap egyszer, amikor üres kézzel, kihúzott vállakkal lépkedünk majd az úton.

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy öregember, aki gyógyfüveket készített, hogy gyógyítsa az emberek mindenféle baját. Naponta járta az erdőt, mezőt és szedte a növények virágait, leveleit, melyeket gondosan megszárított, felaprított és tasakokba töltve árult. Egyik alkalommal a gyűjtögetése során óriási vihar támadt. Haza már nem tudott menni, ezért menedéket keresett a közelben. A hegy lábánál talált is egy barlangot. Bement oda és gondolta, hogy majd megvárja itt a vihar végét. De az eső csak esett és esett. Olyan erővel zúdult a tájra, hogy a barlang bejáratát rövidesen elöntötte a víz.  Az öregember egyre beljebb kényszerült a barlangban és miközben hátrált, hirtelen nekiütközött valaminek. Sajnos nem látta mi az, mert a barlang bejáratától távol, itt már szinte teljesen sötét volt. Hiába tapogatta ki, hogy mi lehet az, ami az útját állta, nem tudta kideríteni és nem talált rajta semmilyen rést sem, ahol átbújhatott volna, hogy továbbhaladjon. Ó, ez zsákutca! – mondta. Pedig a bezúdult esővíz már a lábánál folydogált. Egyszer csak hangokat hallott és a kőtorlasznak hitt valami a háta mögött megmozdult. Tűz gyulladt, ami megvilágította a teret és a következő pillanatban már egy nagy vörös sárkány szuszogott az öregember arcába.  Az öregember csak állt ott dermedten, azt sem tudta, mitévő legyen. Ha elfutok, biztos utánam ered és felfal! – gondolta. Ezért inkább úgy döntött, hogy szembenéz vele.

- Ki vagy te? – kérdezte a sárkány, miközben körbejárta az öregembert, aki ettől még jobban megijedt, hiszen így láthatta milyen hatalmas a sárkány.

- Én, én, én – dadogta az öregember ­– a helyi füves ember va-vagyok.

- Füves ember? És mit csinál egy füves ember? – kérdezte a sárkány.

- Gyógyfü-füveket, virágokat gyűjtök és azokból ké-készítek gyógyteákat.

- Szóval nem azért jöttél, hogy megölj?

- Nem! – mondta az öregember határozottan. Azt sem tudtam, hogy létezel. Csak a vihar elől menekültem be ebbe a barlangba.

- Ó, igen, a vihar. Szinte minden nap esik és ezért minden olyan vizes itt. És, és, és … ekkor olyan hatalmasat tüsszentett a sárkány, hogy az ereje még az öregember fején lévő kalapot is lefújta.

Nem tudom, mi van velem – szipogta a sárkány. De mióta betört ide a víz, azóta az orromon alig kapok levegőt és állandóan ez történik. Ha tüzet gyújtok, azt is hamar eloltom. Te nem tudod, mi bajom lehet? – kérdezte az öregembertől.

- Elég nyirkos a levegő idebent. Bizonyára megfáztál, ezért tüsszentesz. Szívesen segítek rajtad, ha megígéred, hogy nem eszel meg.

- Nem eszlek meg, és ha segítesz rajtam, meghálálom. – mondta a sárkány és meghajolt az öregember előtt.

- A kosaramban van kamillavirág és kakukkfű is, mindkettő nagyon jó a megfázásra. Gyorsan gyújts tüzet, addig keresek valamit, amiben megfőzhetem a teát! – osztotta ki a feladatot az öregember.

Az öregember talált a barlangban az állati maradványok és csontok között egy agyarat, melybe vizet mért, aztán a tűz fölé tartotta, amíg a víz fel nem forrt benne. A gyógyfüveket bedobta a forró vízbe és hamarosan elkészült a főzet. A sárkány megitta a gyógyteát és máris jobban érezte magát. Az orra kitisztult és nem is tüsszögött többet. Közben az eső is elállt, az öregember pedig indulni készült. A sárkány ígéretéhez híven, meghálálta a jócselekedetet. Az öregembernek ajándékul egy kristály követ adott, amelyet még évekkel ezelőtt talált a hegy gyomrában. A sárkány és az öregember elköszönt egymástól és néha, amikor az öregember a gyógyfüvek gyűjtögetése során a barlang felé járt, mindig meglátogatta a sárkányt és főzött neki finomabbnál finomabb teákat.

Írta és illusztrálta: Reider-Tabáni Erzsébet

Az erdő szélén nagy gyülekezés kezdődött a bogarak körében. Az egyik fa ágán ugyanis tucatnyi pillangó készült elhagyni a bábját és ilyenkor az erdő lakói egymást értesítették erről a nem mindennapi eseményről. Mindenki szerette volna megcsodálni azt a pillanatot, amikor a csúnyácska hernyókból gyönyörűséges pillangók röppennek fel az égre és eljárják első táncukat.

Katica először is szólt a hangyáknak. A hangyacsapat parancsnoka értesítette a tücsköt, tücsök elugratott a szarvasbogárhoz, szarvasbogár pedig, mint a legnagyobb bogár az erdőben megpróbálta az erdő többi lakójához is eljuttatni a nagy hírt: Kezdődik! Amikor már jó sok bogár összegyűlt a bábfüzér alatt és találgatták vajon milyen lesz a mostani átváltozás, hirtelen mindenki elhallgatott. Feszült figyelemmel nézték a bábokat, amelyek megmozdulni látszottak. Rövid időn belül sorra bújtak elő a szebbnél szebb pillangók. Gyönyörű kék szárnyaik és csodálatos táncuk beragyogta az erdőt. A bogarak tátott szájjal figyelték az első szárnycsapásokat, azonban azt is észrevették, hogy egy báb nem tudott kikelni, csak halk sírdogálás hallatszott az irányából.

- Biztos valami baj történhetett vele! – mondta a szarvasbogár, a többiek pedig helyeslően bólogattak.

- Valakinek oda kellene repülnie, megnézni, hogy mi a baj! – mondta a tücsök.

Katica vállalta ezt a feladatot. Felszállt a faágra, amelyen a báb lógott.

- Szervusz, pillangó! – köszönt rá. Én a katica vagyok. Megkérdezhetem tőled, hogy miért sírsz? A barátaimmal nagyon aggódunk. Tudunk valamiben segíteni?

De a pillangó nem válaszolt, csak tovább szipogott.

- Jaj, ne sírj, kérlek! – próbálta vigasztalni katica. Képzeld el, csak miattad gyűltünk össze itt, hogy lássuk a csodát, ami ma veled történik!

A pillangó erre még jobban elkezdett sírni, de katica nem értette a dolgot és visszarepült a barátaihoz.

- Nem mondott semmit, nem tudtam meg mi a baj! – mondta a többieknek aggasztóan.

- Talán beragadt a szárnya! Vagy, ami rosszabb, nincs még neki! - találgatták a bogarak.

- Segítenünk kell rajta! Nem hagyhatjuk így! – mondta a katica.

Már kezdtek is bele a mentőterv kidolgozásába, amikor zajt hallottak. Egy kiránduló gyerekcsoport érkezett az erdőbe. A bogarak mind szétszéledtek, repültek, futottak, amilyen gyorsan csak tudtak, hogy elbújjanak a gyerekek elől. De egy tanulmányi kiránduláson a legfontosabb dolog, hogy a természetet közelebbről is megismerjék a gyerekek. Így a gyerekeket kísérő tanító néni bemutatta az éppen fellelhető bogarakat.

- Ki tudja megmondani, hogy milyen bogár ez? – és mutatott a tanító néni az egyik fa törzsén mászó nagy barna bogárra?

- Én, én, én…… - a gyerekek sorra jelentkeznek, és a tanító néni Borót szólította fel a válaszadásra.

- Ez egy szarvasbogár! – mondta Boró.

- Nagyon ügyes vagy! Gyerekek, most alkossatok csapatokat és keressetek még más bogarakat is, de vigyázzatok rájuk és ne nyúljatok hozzájuk! Óvatosan figyeljétek meg őket, és amelyik csapat a legtöbbet fel tudja majd sorolni, piros pontot kap!

A gyerekek neki is láttak a kiadott feladatnak. Boró és barátai már néhány bogarat feljegyeztek, amikor meglátták, hogy egy kisfiú egy bottal hadonászik és az egyik fa ágát ütögeti.

- Te meg mit csinálsz? – szaladt oda Boró. Ne bántsd őket, ezek pillangó bábok!

- Igen, tudom, de már kikeltek, így nincs ezekre semmi szükség! – mondta a kisfiú.

- Majd a természet eldönti, hogy mire van szükség! – válaszolta Boró. Úgyhogy menj és találj ki más játékot! – küldte el a kisfiút Boró.

De a kisfiú nem hallgatott rá és továbbra is csapkodta a bábokat. Ekkor Boró észrevette, hogy az egyik báb nem maradvány, hanem még egy ki nem fejlődött pillangó.

- Hagyd abba, Kristóf! – kiabált rá Boró és felemelt kezekkel beállt a bot és a báb közé. Nézd, ő még nem tudott kirepülni! – és mutatott rá a bábra.

Kristóf eldobta a botot, a tanító néni és a többiek pedig odaszaladtak hozzájuk. Boró elmondta, hogy találtak egy pillangóbábot, ami valószínűleg beragadt a bábjába. Boró tudta, mit kell tenni, hiszen otthon, a kis kertjükben számtalan pillangó kelt már ki.

- Hagyjuk, hadd próbálkozzon egyedül! Mert, ha segítünk rajta, nem fog életben maradni, nem lesz elég erős a szárnya.

A báb ekkor mozgolódni kezdett és hirtelen óriási szárnyak pattantak ki belőle. A gyerekek csodálkozva nézték, hogy milyen gyönyörűen nyitogatja kék szárnyait a pillangó.

- Látjátok gyerekek, ez a természet egyik csodája! – mondta a tanító néni, miközben figyelték a gyerekek, ahogy a pillangó repked körülöttük.

A pillangó mielőtt még csatlakozott volna a többi pillangóhoz Boró orrára szállt. Boró becsukta a szemét, nem mozdult, csak mosolygott. A pillangó elrepült, a gyerekek pedig folytatták tovább az erdei kirándulást. A bogarak pedig előjöttek rejtekhelyeikről és vidáman nézték együtt a pillangók első táncát.

Illusztráció: Reider-Tabáni Erzsébet

Mesevilág

Van egy hely, nem is olyan messze,
Eljuthatsz oda akár minden este,
Ha kinyitod a képzeleted kapuját,
Kitárul előtted a mesevilág.

Láthatsz törpékkel táncoló óriásokat,
Seprűnyélen lovagló boszorkányokat,
Hősöket, akik legyőzik a rosszat,
És e világra békességet hoznak.

Varázsló is akad itt néhány,
És ezernyi szárnyát bontó tündérleány,
Kik a kerek erdőt jól ismerik,
Melyben titkaikat elrejthetik.

A szivárványhídon is átkelhetsz,
A manók kincsére is rálelhetsz,
Ám egy éjszaka erre nem elég,
Ide vissza kell térned mindenképp.

Körülölel ez a világ,
Meséből szőtt álmot szór rád,
És ha reggel kinyitod a szemed,
Meséld el, mi történt ott veled!

Írta: Tabáni Erzsébet

Fotó forrása: internet

Amikor szeretsz

Bebújnék a szívedbe,
Hogy halljam odabent is,
Hogyan dobog azokért,
Akiket szeretsz.

De amikor átölelsz,
És a szívünk összeér,
Hallom idekint is,
Hogy ott vagyok benne.

És te meghallod
Az én szívem dübörgését is,
Mely azt kéri:
Maradj itt örökre!

Írta: Tabáni Erzsébet

Neked nyílok

Anyukám, anyukám,
Csoda nap van ma!
Reggelre orgonavirág
Nyílt a hajamban!

Megnéztem a tükörben
Jobbról és balról,
De sehogy sem tudtam
Kiszedni a hajamból.

Fehér és lila színben
Pompázik rajtam,
Olyan, mint egy virágos rét
A szénakazalban.

De rájöttem lassan,
Miért történt ez velem.
A virágot, édesanyám,
Neked növesztettem.

Egész este gondolkodtam,
Mit adhatnék neked,
Hogy tiéd legyen anyák napján,
Amit a legjobban szeretsz.

Most itt állok előtted
Orgonabokor hajjal,
És szeretném, ha szednél belőle
Magadnak egy csokorral.

Tudom, hogy a virágokat szereted,
De ezt még jobban fogod,
Hiszen ebben a virágban
Én is benne vagyok.

A szirmok színes ruháikban
Neked nyiladoznak,
Táncukat a szél fújja,
Hogy érezd illatukat.

És minden sziromban, minden illatban
Én is ott vagyok,
Hogy boldoggá tegyelek
Ezen a szép vasárnapon.

A mosoly az arcodon
Nagy kincs nekem.
Megígérem, virágzom majd,
Amíg csak tehetem.

Esti kézfogó

Aludj csak, gyermekem,
Álmaid messze vigyenek.
Ha útközben kellenék,
Fogd meg a kezemet.

Szorítsd meg erősen,
És csak akkor engedd el,
Ha eljutottál oda,
Ahol látsz a szíveddel.

Az álmok mezején járva
Egyre halkabbak lépteid.
Menj előre, követlek majd,
És lassan búcsúznak kezeink.