Hazatérés

Megint esik és minden olyan szürke. Csak állok a kapualjban és nézem, ahogy az eső bekopogtat az ablakokon. Családokhoz, emberekhez, életekhez akar tartozni, de senki sem gondolja úgy, hogy be kellene engednie. Sőt az utcán sem látok senkit, aki szívesen találkozna akár egyetlen egy cseppjével is. Sötét kabátos, esernyős alakok mászkálnak a vizes úton és igyekeznek mindent megtenni azért, hogy megvédjék magukat az égi áldástól.

A lámpák párában pislákoló fényei az utca kövén visszatükröződnek. Az óriásira duzzadt tócsák pedig csak várják rendületlenül, hogy egy elven gyerek, vagy egy autó kereke felfedezést tegyen bennük. Nekem úgy tűnik, hogy a tócsákat nem szeretik az emberek. Kikerülik azokat, mint a bűzös fedélnélkülit, aki kéregetve jön velük szembe. Milyen kár értük, pedig csak a tájon esett lyukakat foltozzák.

Az esővel nincs könnyű dolgunk, mert nem válogat. Ugyanúgy esik mindenkire, királyra és koldusra egyaránt. Mégis mindkettő, ha teheti, elmenekül előle. Mert ilyen az eső. Nem kérdez meg senkit, hogy mikor jöhet, és meddig maradhat. Esik, ahogy kedve tartja, hiszen ez a dolga. Életet ad, táplál és elvesz. Szebbé teheti a napot azzal, hogy otthon maradásra int, de el is szomoríthatja, ha fontos elfoglaltságainknak tesz keresztbe. Befolyásol mindent, a hangulatunkat, a közlekedést, a terményt, a folyók áradását, de még a cipőválasztásunkat is. Ha kevés van belőle, imádkozunk, hogy több legyen, ha pedig sok esik, azt szeretnénk, hogy abbamaradjon.

Azonban az nem vitatható, hogy minden cseppje számít. Talán a legfontosabb dolga az esőnek, hogy megtisztítson. Utakat a portól, fákat gyenge leveleiktől, házakat roskatag tetőiktől. Fellazít burkolatot, földet, szigetelést. Sőt évszázados kemény munkával, köveket csiszol meg. Van benne spiritusz. Így mutat rá gyengeségeinkre. Kimossa az életek szennyét, és ugyanazzal, amivel sarat hoz, el is viszi, hogy tiszta lappal léphessünk tovább.

Még mindig a kapualjban állok, csak gondolataim gördülnek tovább egyre nagyobb ütemben. Közben hallgatom az eső szüntelen kopogását és leszek oly jó hozzá, hogy beengedem magamhoz. Kiállok a kapualjból és hagyom, hogy hulljon rám. Arcom az ég felé tartom, találkozik egy esőcseppel.  Aztán még eggyel és még eggyel, így tovább, mígnem teljesen elborítja az arcom. Engedem, hogy befolyjon a víz a repedéseimbe, karcaimba, életembe. Hogy letisztítsa a port, lemossa a rárakódott felesleges kérgeket és mindazt, ami nem tartozik már hozzám. Jól esik. Lassan kinyitom a szemem és észreveszem, hogy minden megváltozott körülöttem.

Hirtelen rálelek az eddig észrevétlenül megbújó színekre. Egy sárga kalapra egy férfi fején, egy zöld szoknyára, mely kikandikál egy női kabát alól. Egy piros esernyőre, amelyet egy kislány tart kezében és elképzelem, ahogy a kalap, a szoknya és az esernyő táncra kelnek az esőben. A lámpák már nem pislákolnak, hanem ragyognak, aranyfényben csillámló utat varázsolnak elém. Kedvem támad végig menni rajta.  Semmi nem tart vissza, így elindulok. Érzem, hogy csurom vizes vagyok, de nem érdekel, mert közben mást is érzek. A szabadság tiszta illatát.

Eddig oly szürke volt minden. De mintha megváltozott volna a világ, pedig csak én változtam meg belül.  Rájöttem, hogy az ilyen szürke napokon kell a legjobban keresni a fényeket. Meglátni a színeket a sötétben, meghallani a madárcsicsergést a városi zsivajban, megszámolni a faágon csüngő esőcseppeket és megérezni a bőrünkön, ha ránk hullik. Lélegezni nagyokat ebből az apró vízcseppbe zárt, elvarázsolt világból. Igazán lélegezni. Mert ekkor felsóhajt a lelkünk: Éppen ideje volt már, hogy hazatérj!

 Írta és illusztrálta: Tabáni Erzsébet