Reggel a metróaluljáróban hegedűszó hallatszott. Felismertem a dallamot. A „My way”-t játszotta valaki. Lefordítva ez annyit tesz, „Az én utam”. Sejtettem, hogy lesz ennek még valami köze a napomhoz. A mozgólépcsőről leszállva futottam, hogy elérjem a bent álló metrószerelvényt és nem is néztem, hogy a sietség közepette milyen kocsiba ugrottam be. Éreztem valami büdöset, erős emberi ürülék szag terjengett a közelemben. Hátrafordultam és egy csöves alakot pillantottam meg. Már csak ez hiányzott – gondoltam, aztán felfigyeltem két nő beszélgetésére. A téma természetesen a büdös ember volt. Jó hangosan kommunikáltak, hogy az is tudjon arról, hogy milyen alakokkal kell utazni, akihez a szag még el sem jutott. Elmesélte az egyik, hogy hány ilyennel találkozik nap, mint nap. Bevallom, hogy nemcsak a szagtól, hanem a beszélgetéstől is kezdtem egyre rosszabbul érezni magam. Körbenéztem. Volt, aki befogott orral kapaszkodott a férfi mellett és olyan is, aki rázta a fejét és pofákat vágott, amikor összenéztünk. Aztán hirtelen eszembe jutott valami. Nekem van választásom! Nem kell sem szagolnom, sem hallgatnom, sem néznem ezt. A következő megállónál kiszálltam a kocsiból és gyorsan átszálltam egy másikba. Ahogy visszanéztem, senki sem követte a példámat. A csöves még mindig ott állt, a hölgyek még mindig beszélgettek és a férfi körül fejek forgolódtak a bűz irányába. Megint tanulságos volt ez számomra. Panaszkodni sokan tudnak, de nem tesznek semmit a problémájuk ellen. Ha egyet hátralépnének és megnéznék a problémát egyik kicsit messzebbről is, akkor talán a megoldást is meglátnák. Senkit sem szögeztek oda a metró padlójához, hogy ne tudott volna a „kellemetlenségén” változtatni. Pedig milyen egyszerű volt. Csak pár lépés és nyugodtan folytattam "Az utam".
