Elszoktam már a tömegtől, de karácsony tájékán mindig megsokszorozódnak az amúgy sem kis létszámú utazótársak. És persze tűröm, ahogy emberek és az életeik ki- belépkednek a láthatatlannak tűnő határaimon. Micsoda világ ez! Tömeg, egy kis helyen összegyűlt sokaság, de mégis kitűnik belőle egy-egy egyéni élet és sors.

A történet két fiatal barátnővel kezdődik, akik elfoglalják a felszabadult üléseket a villamoson. Az egyik lány kezében pizza szelet, kapkodva eszegeti, miközben beszélget, nevetgél a barátnőjével. Aztán telefoncsörgés hangja hallatszik, mindkét lány a zsebébe nyúl és bármilyen hihetetlenül néznek is egymásra, igen, mindkettőt egyszerre hívja valaki. Emberek, akik épp most gondoltak rájuk. Nem értem egyik beszélgetést sem, de nem is fontos, mert a következő pillanatban ez a gondolat tovább suhan a mellettem álló férfihoz, aki úgy érezte most van itt az alkalom, hogy felhívjon valakit. A beszélgetést tisztán hallom: "Szia! Két kérdésem van. Rendben vagy-e? És hogy megérte-e ez az egész?" A választ nem hallom. A férfi még megemlíti, hogy most tart hazafelé és majd felugrik hozzá. Szervusz, Öreg! - mondta végül és letette a telefont. Kíváncsi voltam, ezért szemtelenség ide, vagy oda rápillantottam a férfi telefonjának kijelzőjére, ahol ez világított nagy betűkkel: APA MOBIL.
A következő megállónál egy hölgy keveredik mellém, egyik kezében szatyrok, másikkal telefonját veszi elő táskájából. Hív valakit. "Szia, kedves! Csak azért hívlak, mert be kell még ugranom a gyógyszertárba, nagyon fáj a fejem és nincs otthon gyógyszer. Nem szeretném, ha aggódnál azon, hol vagyok." Még egy-két mondatot váltanak és a beszélgetés a "Szervusz kedves!" köszönéssel zárul. A lány finom, lágy hangjából is kitűnik, hogy nagyon szeretheti Őt!

Aztán kapaszkodom tovább és raktározok. Másnap jut el a tudatomig, hogy itt valami történt. Emberek és életeik suhantak át rajtam, de a beszélgetések benne maradtak a fülemben, az érzések pedig a lelkemben. Pár perc alatt lejátszódtak az élet leglényegesebb dolgai. A két barátnő, akik egymással beszélgettek, nevetgéltek. A férfi, aki édesapja egészségéért aggódott. A lány, aki szerelmét szerette volna biztosítani arról, hogy minden rendben vele. Barátság, szeretet, szerelem. Nagy szavak, de vajon tisztában vagyunk-e ezek jelentőségével? Vagy ugyanúgy eldobhatók, mint egy papírzsebkendő, amibe beletöröltük az orrunkat? Nem. Ha szeretünk valakit, azért nem mehetünk be a boltba és vehetjük le a polcról, sőt fizetni sem fogunk érte, de ettől még nem lesz értéktelen.

És mi a közös motívum a történetben? A telefon. A csörgése azt jelzi, hogy valakinek eszébe jutottunk, gondolt ránk. Ha a kijelzőn megjelenik a hívó neve, rögtön érzések is társulnak hozzá. "Ó, de rég beszéltünk! Jaj ne, már megint ő! Végre, újra hallhatom a hangját!" Régen, amikor csak vezetékes telefon volt, nem tudtuk ki hív, így ugyanazzal a kíváncsisággal, vagy unalommal vettük fel a kagylót és szóltunk bele: Halló, tessék? De, amint tudtuk, ki van a vonal másik végén, megváltoztunk. A telefon, vagy régi nevén távbeszélő azért teremtetett, hogy az emberek akkor is tudjanak beszélgetni, amikor távol vannak egymástól. Ma pedig már lehetőség van arra is, hogy a villamoson utazva, ha eszünkbe jut valaki, csak felhívjuk. Nagyon nagy kincs van a kezünkben és sokszor nem is arra használjuk, amiért életre hívták.

Ha tehetném, napjában többször végigvillamosoznék a városon, hogy halljam az emberi történeteket. Életeket, melyek oly hasonlóak, mégis egyediek. De vajon mivel lehet ezeket az életeket életben tartani? A válasz egyszerű: tápláló emberi kapcsolatokkal. Szerelem, szeretet, barátság, minden, ami számít, ott volt egy helyen, csupán egy pár villamosmegállót kellett utaznom hozzá, hogy elgondolkodjak rajtuk. Ezek a kapcsolatok, nemcsak szavak, hanem érzések, amelyek alapja a feltételnélküliség, és amelyeket mindig ápolni kell. Néha elég egy üzenet is, hogy a másik lélek válaszoljon hívásunkra. Mit ér egy csúcstelefon, ha nem tudunk felhívni rajta senkit, vagy soha sem csörög, mert ránk nem gondolnak? A telefon csak eszköz, a gombot nekünk kell megnyomnunk, nekünk kell a vonalat elindítani, hogy a másikkal összekössön. Mert, ha nem így teszünk, akkor nem marad csak a "jeges űr" körülöttünk, amelyet csodálatosan megfogalmazott Tóth Árpád Lélektől lélekig c. versében.

Éppen ezért töltsük meg az életünket ezekkel a kapcsolatokkal és vigyázzunk is rá, hogy tudjuk kivel nevetni, tudjunk kihez felugorni munka után, hogy megnézzük, jól van-e és tudjon ki hazavárni, még ha kicsit késünk is.