Az emberek nyüzsgő világától távol, ott, ahol az óceán égszínkék és a lenyugvó nap sugarai csillámló aranyfényt festenek a víztükörre, volt egy aprócska sziget. A szigetet homok vette körül és csupán egyetlen hegy magasodott rajta. De bármennyire is vonzó volt a szemnek a kicsi sziget, még az élőlények is messze elkerülték. Kristálytiszta vizében nem úszkáltak halak, partjainál nem hevertek kagylók és még a madarak sem raktak fészket a fákon.

Egyszer azonban egy vándormadár tévedt a vidékre, aki nagyon elfáradt a hosszú útja során és kénytelen volt megpihenni a szigeten. A madár leszállt a parton és mélységes szomorúság költözött a szívébe. Nem értette, mi történhetett, hiszen az előbb még boldogan repült új otthona felé, most pedig ereje sem volt ahhoz, hogy felszálljon. Miközben bánatosan sétált a parton, hangokat hallott mindenhonnan, de nem látott senkit, akitől származhatott volna. Kis idő elteltével feltűnt egy lány, aki nehéz vödröket cipelt a vállán, amelyek tartalmát az óceánba öntötte.

A madár odarepült a lányhoz és megkérdezte tőle, hogy mi ez a hely, ahol leszállt és miért érzi magát itt ennyire nyugtalanul?

A lány elmesélte, hogy a szigeten magasodó hegy tetején él magányosan. A hegy belsejében pedig egy különös forrás ered, amelyet az emberek fájdalma táplál. És ő naphosszat azon dolgozik, hogy az fájdalmakból született könnycseppeket összegyűjti és vödrökben hordja el. Némelyik vödör nagyon nehéz, mert a könnycseppek, amelyek benne vannak, olyan emberektől származnak, akik nagyon nagy szomorúságot éltek át. A lány soha sem tud pihenni, hiszen az emberek mindig szomorkodnak valami miatt, és ha sírnak, akkor bizony a vödrök gyorsan megtelnek. Ezeket aztán a vállára veszi és a hegyről egészen a nagy vízig cipeli, ahol a többi szomorú könnycsepp is lakik. Ezért hívják ezt a helyet a Könnyek óceánjának.

• És miért csinálod ezt? - értetlenkedett a madár.
• Mert senki más nem csinálja, és ha én sem tenném, akkor az emberek folyton csak sírnának, hiszen ha minden könnycseppjük ott maradna fent a hegyen, sohasem találnának vigaszt. - válaszolta a lány.

Ugyanis a víz elviszi a bánatot, és amikor a könnycseppek összekeverednek a napfényben fürdőző, energiával telt vidám vízcseppekkel, hátrahagyva szomorú környezetüket, meghozzák gazdájuk számára a vigaszt is. Mindegyik bánat nehéz, és idő kell ahhoz, hogy újra örömmé és vidámsággá változzon.

• De miért van ez a szomorúság a szívemen és milyen hangok gyötörnek szüntelenül? - kíváncsiskodott tovább a madár.
• Tudod kismadár, minden könnycsepp tárolja gazdája bánatát. A madarak és a halak pedig hallják, hogy a könnycseppek miről mesélnek. Fájdalmakról, csalódásokról, veszteségekről. Ezt hallod te is és ezért vagy olyan szomorú.

A lánynak még sohasem volt társasága, így nem tudta mit is kezdjen a madárral. Csak folytatta tovább a munkáját. Visszatért a hegyre és a madár vele tartott. A madár látta a forrást és a sok-sok vödör könnycseppet, amit még a lánynak el kell cipelnie. Közben pedig a nap is a végéhez közeledett. Csodálatos színek kíséretében nyugovóra tért.

A madár összekuporodott egy kisebb fedett helyen, hátha így nem hallja meg a könnyek szavát, de hiába, a fájdalmak suttogása erősebbnek bizonyult. A madár nem aludt az éjszaka, csak nézte, ahogy a lány csendben teszi a dolgát. Nem győzte csodálni, hogyan bírja ezt egyedül és elhatározta, hogy itt marad vele. Segíteni szeretne, hogy a lány ne egyedül cipelje ezt a terhet.

Pirkadatkor beszélt is a lánnyal, de a lány elutasító volt.

• Nem maradhatsz itt csak azért, hogy nekem segíts! Vissza kell menned oda, ahová tartozol! - mondta a lány.
• De nem tudnálak itt hagyni! - válaszolta a madár.
• Kedves kismadár! Ne aggódj miattam! Hidd el, csak annyi teher nehezedik rám, amennyit elbírok. Nekem az a feladat jutott, hogy segítsek vigaszt találni az embereknek. Rád viszont bizonyára más sors vár. Menj, és keresd meg!

A madár nem vitatkozott a lánnyal, inkább beletörődött abba, hogy mennie kell. Megegyeztek, hogy a következő vödör kiöntésénél elbúcsúznak egymástól. Amikor elérkezett a pillanat, a madár felrepült a magasba, a lány pedig hosszan nézte, ahogy a kismadár minél távolabb száll, míg végül eltűnik a horizonton. A lány így búcsúzott tőle:

Drága kismadár!

Repülj hát, vissza se jöjj!

Ne búsulj miattam,

Mert a bánat újabb könnyeket sző!

Inkább légy vidám,

És szállj szabadon!

Bánat helyett,

Öröm kísérjen utadon!

Írta és illusztrálta: Tabáni Erzsébet