Egyik reggel útközben virág darabokra leltem, talán rózsa maradványaira. A szára szét volt szaggatva, de a virágja még ép volt. Csodálkoztam, hogy a feje milyen szép még így is. Amikor azonban közelebbről megnéztem, láttam, hogy a virág nem igazi. Ó, hát akkor ezért! Csak egy művirág élhet túl egy ilyet! - gondoltam. Ha egy igazi virág szára eltörik, az már nem virág többé. Mert a lényege, a pompája nem kap elég táplálékot ahhoz, hogy túléljen egy ekkora törést. Az élet útja le van zárva előtte.

Valahogy így működhet a szívünk is. Sok-sok száron futó szeretet táplálja. Némelyik szár letörik, és akkor kicsit elhervad, mint a virág, amelyet leszakítottak. Ezek a szakítások sebet ütnek rajta, és a szívünkből egy kis darab, amelyet már sosem ragaszthatunk össze, ott hever majd egy úton. De nem szabad elfelejteni, hogy amíg jó földben, gondoskodó kezekben van, addig mindig nőnek rajta új hajtások. A sebek megmaradnak, hogy emlékeztessenek arra, ez az út zárva van. Amelyik virágot leszakították és mégis él tovább, az csak ámítás. Messziről úgy tűnik, hogy még él és bimbózik, de ha közelebbről megnézzük, halottabb bárminél, mert kiderül, hogy nem táplálja semmi, csak mű az egész. És miközben a művirággal foglalkozunk, amelyet ugyan összeragaszthatunk, de sosem fog élni, lemaradunk az új hajtásokról.